A mi vizünk, a mi felelősségünk: a kiszárított Magyarország és a túlélés mikrokozmoszai
A Velencei-tó vízszintje történelmi mélyponton, alig ötvenkét centiméteren áll, az Alföldön drasztikus talajnedvességhiányt mérnek, miközben a Duna budapesti szakasza is rekordalacsony szinteket ér el.
Ebben a nyers valóságban könnyen eluralkodhat a klímaszorongás, ám a probléma gyökere nem csupán egy elkerülhetetlen természeti csapás, hanem sokkal inkább a kollektív intelligenciánk csődje. A megoldás kulcsa a rendszerszintű gondolkodásban és a kisléptékű, helyi közösségek cselekvésében rejlik. Erről a szemléletváltásról beszélgetett Tkacsik Márta elméleti matematikus, a budajenői Patikakert alapítója a műsorvezetőkkel, rávágva a legkényelmetlenebb kérdésekre is a választ.
A szakértő szerint végzetes tévedés a vízgazdálkodást kizárólag mérnöki, asztal mellett tervezett feladatként kezelni, hiszen a hidrológia nem létezhet biológia nélkül. Miközben a társadalom a nagy vízkörforgások globális változásaitól retseg, elfeledkezik a kis vízkörforgásokról, amelyekre valójában közvetlen befolyásunk lenne. A természet egymásba ágyazott, integrált rendszerekből áll, ahol a kis léptékek határozzák meg a egészet. Ebben a folyamatban a növényzet szerepe alapvető, ahogy a műsorban elhangzott kulcsmondat rávilágít
„a növény a víznek a negyedik halmazállapota”
-mondta Márti a beszélgetés során, mivel a növényzet képes megtartani a hőt és a fokozatos párologtatással visszatáplálni a vizet a légkörbe, ami elengedhetetlen a helyi csapadékképződéshez. A jelenlegi válság egyik fő oka, hogy az ember kívül helyezte magát azon a komplex hálózaton, amelynek ő maga is ugyanolyan alkotóeleme, mint egy paradicsom vagy egy tengeri moszat. Az évszázados folyószabályozásokkal, a mezőgazdasági területek regeneratív szemlélet nélküli, csupasz és barna megművelésével, valamint a városok és agglomerációk teljes lebetonozásával elüldöztük a vizet az életterünkből. A vizet ma veszélyes elemként kezeljük, amelyet a csatornákon keresztül minél gyorsabban el akarunk vezetni. Ezzel szemben a megoldást a szivacs városok és a természetközeli kertek jelentenék, ahol a csapadékot nem elvezetjük, hanem helyben megtartjuk és visszaadjuk a tájnak.
A változáshoz elengedhetetlen, hogy felszámoljuk a kényelmes lakossági bűntudatot és a tevékenységek kiszervezését. Azért veszítettük el a felelősségérzetünket, mert már fogalmunk sincs, hogyan terem az élelem, és mindent készen, a bankkártyánkkal akarunk megvásárolni. Az egyéni szintű cselekvés, a kétkezi kapcsolat a talajjal nemcsak ökológiai mentőöv, hanem mentális terápia is egyben. Akár egyetlen erkély vagy ablakpárkány is lehet kert, ahol el lehet kezdeni a munkát. Fel kell hagyni a steril, négyzethálós kontrollvággyal, és helyet kell biztosítani a vad, természetes élőhelyeknek, az élő talajborításnak és a tetőkről összegyűjtött esővíznek.
A természet végül minden állapotot megold, hiszen számára minden helyzet természetes, és az ember nélkül is létezik tovább. Nekünk kell észbe kapnunk, mielőtt elérjük a visszafordíthatatlan töréspontokat. Nem várhatunk a kormányokra, önkormányzatokra vagy a technológiára, a felelősség mindannyiunké. Ahogy a beszélgetésből vett megrázó erejű idézet emlékeztet a közös sorsunkra:
„nincs ilyen, hogy márti vize meg te vized. Mi vizünk van.”
Ha sokan összefogunk kicsiben, a hatások összeadódnak, és a zöld felületek visszahozásával még időben visszafordíthatjuk a sivatagosodást. A teljes beszélgetés, amelyből megismerhetjük a Patikakert gyakorlati megoldásait és a szivacs városok működését, részletesen is meghallgatható. A teljes beszélgetés elérhető a Spirit FM YouTube csatornáján.
