Donald Trump brutális évkezdése: Venezuelai elnökrablás és a világ újrafelosztása: miben sántít a nagyhatalmi logika?

Soha nem látott, sebészeti pontosságú katonai művelettel rázta meg a világot az Amerikai Egyesült Államok 2026 januárjának első napjaiban.

 Bár a világ közvéleménye számára váratlannak tűnt az akció, a biztonságpolitikai szakértők már decemberben látták a „műveleti ablak” megnyílását. Tarjányi Péter a Spirit FM Ostrom című műsorában rántotta le a leplet a részletekről, kiemelve, hogy Donald Trump adminisztrációja nem csupán egy hirtelen döntést hajtott végre, hanem egy hónapok óta patikamérlegen kiszámolt, minden haderőnemet – a légierőtől az űrhadviselésig – egyesítő összfegyvernemi hadműveletet vezényelt le. Az akció célja a venezuelai elnök, Nicolás Maduro és feleségének elrablása, valamint az Egyesült Államokba való szállítása volt, hogy ott bíróság elé állítsák őket kábítószer-terrorizmus vádjával.

Az akció sikerének kulcsa a hihetetlen mélységű hírszerzési beépülés volt. Az Egyesült Államok nemcsak lemodellezte Maduro rezidenciáját, hanem konkrét belső információkkal rendelkezett a kamerák elhelyezkedéséről és a védett szobák elérésének idejéről is. Ebben a játszmában döntő faktor volt az a 50 millió dolláros vérdíj, amellyel gyakorlatilag a venezuelai elnök teljes testőrségét megvásárolták. Amikor a különleges egységek leereszkedtek az épületre, az ajtók szinte maguktól nyíltak ki előttük: a 40-50 másodperces villámakció megmutatta, hogy ha egy nagyhatalom birtokában van a megfelelő információknak és anyagi erőforrásoknak, a védelem falai kártyavárként omlanak össze. Ez a „kés a vajon” típusú áthatolás üzenetértékű volt: a nagyhatalmak hátsó szobáiban többé senki nincs biztonságban.

A beavatkozás hátterében azonban felsejlik egy kísérteties gazdasági logika is, amely sokakat az iraki háború olajmezőkért folytatott harcára emlékeztet. Miközben Washington narkoterrorizmus elleni harcról és rendteremtésről beszél, a bejelentés után órákkal már amerikai olajóriások jelentkeztek be a venezuelai infrastruktúra átvételére. Ez a klasszikus „Einstand” nemcsak Venezuelának szól, hanem Kínának és Oroszországnak is: az 1800-as évek Monro-doktrínája újra életre kelt, világossá téve, hogy az amerikai kontinensen Washington diktál. Maduro legnagyobb hibája az volt, hogy hitt Moszkva és Peking távoli védőernyőjében, amely azonban a kritikus pillanatban csak kommunikációs szinten létezett, valódi katonai segítséget nem nyújtott.

A venezuelai precedens súlyos kérdéseket vet fel a nemzetközi jog jövőjével kapcsolatban is. Tarjányi Péter szerint a 20. századra jellemző, kis nemzetek jogait tiszteletben tartó értékalapú politizálás végleg átadta a helyét a kíméletlen érdekalapú stratégiának. Ebben az új világrendben a nagyhatalmak – legyen szó az USA-ról Venezuelában vagy Oroszországról Ukrajnában – egyszerűen elveszik, amit akarnak, ha megvan hozzá a katonai erejük. Ez a fajta cinkos összekacsintás a hatalmi pólusok között globális fegyverkezési versenyt és magába fordulást eredményezhet, hiszen minden állam rájön: ha a nemzetközi jogi garanciák megszűnnek, csak a saját haderő és a nemzetbiztonsági védelem jelenthet túlélést.

Az üzenet hullámai Európáig is elérnek, különösen Grönland és a kereskedelmi megállapodások tekintetében. Trump kijelentései, miszerint Grönland nemzetbiztonsági szempontból szükséges az Egyesült Államoknak, előrevetítik a dán sziget fokozatos átszivárgását az amerikai érdekszférába, még ha ez nem is nyílt katonai megszállással, hanem bázisépítésekkel történik meg. Kína eközben feszülten figyeli a történteket, és a venezuelai akció láttán tovább csiszolhatja saját forgatókönyveit Tajvan „egyesítésére”. A 2026-os év kezdete tehát egyértelművé tette: a világ belépett egy olyan korszakba, ahol a győzelem legitimál, a kudarc pedig az egyetlen bűn, és ahol a nagyhatalmi ölelés sokszor szorosabb és halálosabb, mint bármilyen nyílt hadüzenet.

Teljes adás elérhető a Spirit FM YouTube csatornáján.