Mitikus lények és emberi tükrök: állatok a hiedelmek tükrében
A Spirit FM Adj esélyt! című műsorában Tótpeti Lili műsorvezető az állatokhoz kapcsolódó hiedelmek, mítoszok és szimbólumok eredetét járta körül.
A beszélgetés szakértő vendége Dr. Lovas Kiss Antal, a Debreceni Egyetem Gyermeknevelési és Gyógypedagógiai Karának habilitált egyetemi docense, az Antrozoológiai Kutatócsoport vezetője volt. A műsorban tisztázták az antrozoológia fogalmát is, amely egy viszonylag új, interdiszciplináris tudományterületként az ember és az állat kapcsolatát, közös történetét vizsgálja a természet- és társadalomtudományok metszetében.
Az ember és az állatok közötti viszony a korai törzsi társadalmakban még rendkívül szoros volt, az akkori ember rokoni, totemisztikus kapcsolatot tételezett fel a természet élőlényeivel. Az, hogy egy-egy állatfajhoz milyen tulajdonságokat vagy hiedelmeket társítottak, alapvetően az adott kultúra világnézetétől függött. A keresztény kultúrkörben például a világosság és a sötétség éles szétválasztása miatt az éjszakai életmódot folytató állatok eleve hátrányos megítélés alá estek. Más esetekben az állatok természetes viselkedése vált szimbólummá, így lett a vedlő kígyó sok népnél az újjászületés jelképe.
A mítoszok a közösségek eredetét és a világ teremtését magyarázták meg, a bennük megjelenő állatok pedig kulcsszerepet kaptak az adott kultúra életében. A vadászó vagy földművelő életmód szintén meghatározta a szimbolikát. A letelepedéssel és a mezőgazdaság megjelenésével a szarvasmarha és a bika várt az életerő és az őserő kifejezőjévé, mint ahogy az a bika köré épülő Mitrasz kultuszban is megfigyelhető. A középkori bestiáriumokban megjelenő képzeletbeli lények, például a sárkányok, több valós állat tulajdonságait ötvözték, hogy erkölcsi tanulságokat vagy alvilági veszélyeket jelenítsenek meg. Ugyanakkor a valós állatok, mint a kacsa, a vízi, szárazföldi és légi jelenlétük miatt a különböző világok közötti átjárhatóságot jelképezték a néphagyományban.
Bizonyos állatok megítélése kifejezetten összetett és ambivalens volt a történelem során. A kutya és a macska a keresztény hagyományban egyaránt hordozott negatív és pozitív jelentést. Míg a fekete macska vagy a kutya néha a boszorkányok és a gonosz szolgájaként jelent meg, addig a Domonkos-rend a fekete-fehér foltos kutyát saját védelmező szimbólumává tette, Szent Kristófot pedig a bizánci ikonográfiában kutyafejjel ábrázolták. Más kultúrákban, például a görög mitológia Kerberoszánál vagy a skandináviórákban a kutya a túlvilág és a kapuőrzés veszélyes szimbóluma volt.
A magyar hitvilágban és a népi hagyományban is mély gyökerei vannak az állatszimbolikának. A honfoglalás kori lovas kultúra örökségeként a ló a férfiasság és a határozottság jelképe lett, míg a tehén a női szerepkörökhöz kapcsolódott. A sámánizmus és a táltoshit elemei is sokáig fennmaradtak a paraszti kultúrában, ahol a táltosok a hiedelem szerint állat, például bika képében küzdöttek meg egymással a közösség védelmében.
Ezek a több száz vagy ezer éves képzetek a 21. században is jelen vannak a mindennapokban. A fekete macskával kapcsolatos babonák ma is élnek, de a kulturális beidegződések még a természetvédelmi döntéseket is befolyásolják. A pozitív narratívájú fajokat, mint a sasokat vagy őzeket sokkal hamarabb kezdték el védeni, mint a démonizált vagy csúnyának tartott denevéreket és kígyókat. A hagyományok és a modern világ találkozása a városi és a paraszti állattartási szokások közötti különbségekben is tetten érhető, megmutatva, hogy az állatokról alkotott képünk végső soron mindig az emberi gondolkodásmódról tanúskodik.
Teljes adás elérhető a Spirit FM YouTube csatornáján.
